Elmaradt a csütörtöki poszt. Sokat gondolkoztam megírjam-e ennek valódi okát. Lelkileg nagyon összetörtem és egyszerűen képtelen voltam írni. Mindig nagyon fegyelmezett vagyok, de ezen a héten nem sikerült felülkerekednem a kedvetlenségemen és a szinte fizikai szintre emelkedett fájdalmon. De erről ennyit is. Annyi szomorúság, bánat, fájdalom és csalódás van a világban, hogy amikor szabadidőnkben olvasunk, gyógyulunk, ne ezekre koncentráljunk. Ez a poszt is arról fog szólni, hogy engem mi lendített ki erről a pontról.

Több vendégem jár táncolni, többnyire salsa a kedvencünk és gyakran jön a kérdés, táncolhatnak-e, nem árt a gerincüknek? Sok tapasztalatom nincs tánc terén, sosem voltam különösebben táncos alkat. Hogy egy kicsit közelebbről szemügyre vegyem, végre igent mondtam egy barátnőmnek, aki már régóta csábított salsa buliba.

A péntek esti buliba a munkahelyemről indulok. Ezért már délután el kell döntenem, mit vegyek fel. Előkerül a kis piros ruhám, végre felvehetem. Mióta megvettem még nem volt alkalom, hogy hordhassam. Beállok a tükör elé, túlöltözött vagyok így délután. Melinda barátnőm is általában farmerben van, így jön az újra tervezés. Ok, marad a farmer, ing. Kicsit unalmas, de van egy színes nyaklánc, ami feldobja. Nem az igazi, de nem baj, úgysem biztos, hogy megyek, csak kell egy jó kifogás, amivel nem bántom meg a barátnőm. Semmi kedvem elmenni a buliba, viszont nagyon k@cs@g dolognak tartom az utolsó pillanatban visszamondani. Végül is ott lesz még két barátnője… Mindegy, meglátjuk.

Végül nem tudok nemet mondani. Megérkezünk a buliba. Ahogy meglátom a táncoló párokat, már sajnálom, hogy az alaplépést sem tudom. Csendesen hátrébb húzódom ott, ahol a lányok várják, hogy táncba vigyék őket. Nem is tudom eldönteni, mitől izgulok jobban, attól, hogy táncolni hívnak, vagy attól, hogy nem. Még eldöntenem sem sikerül, odalép egy fiú. Azonnal meggyónom neki, hogy teljesen kezdő vagyok. Kicsit megretten, mert kiderül, hogy ő is, de azért visz a parkettre. Próbálkozunk, de nem sikerül ütemre együtt mozogni. Ettől függetlenül végtelenül kedves velem és én is jól érzem magam vele. A szám végén annyit mond, ne aggódjak, amint felkér egy fiú, aki jobban tud, nekem is menni fog. Azt gondolom, ezek után senki sem visz táncolni, de épp csak elköszönök első partneremtől, odalép a következő srác. Azonnal megteszem kötelező vallomásom, hogy teljesen kezdő vagyok. Ő pedig csak rám mosolyog, és annyit mond: „nem baj, most táncolni fogsz”.

A pasi magabiztosan vezet a parkettre és végig a táncban. Fogalmam sincs a lépésekről, csak követem őt, és táncolok. Egy-két figura nem jön össze, ekkor elmondja, hol és hogyan tartsam a kezem, mutat egy-két lépést és folytatjuk. Számomra teljesen megszűnik a külvilág, csak mi vagyunk és a zene. Csak a partneremre figyelek. Érzékelem, hogy vannak körülöttünk, és hogy mennyire profi a partnerem. Folyamatosan forgat és véletlenül sem ütközünk senkivel. Fogalmam sincs hányadik számot táncoljuk együtt, csak egy pillanatra realizálom, hogy a tökéletesen betűrt nyári ingem, már kicsúszott a farmeremből, teljesen leizzadtam, a hajam már rátapad a testemre, de nem érdekel, csak a partneremre és a zenére figyelek. Ő pedig végig széles mosollyal az arcán vezet. Majd magához húz, odahajol hozzám: „tudod, miért nagyon jó veled táncolni?” Biztos vagyok benne, hogy nem a tudásom fogja megdicsérni :-D. „Azért a csillogásért a szemedben. Látszik, hogy minden egyes másodpercét élvezed. Gyakran a lányok csak táncolnak, de ami ott van benned, az hiányzik.” Tényleg élvezem minden egyes pillanatát, akár az egész estét végig táncolnám vele, de nem akarom megfosztani az élménytől, hogy olyan lánnyal is táncolhasson, aki tud is.

Félre vonulunk kicsit pihenni. Realizálom, hogy a nevét sem tudom. Bemutatkozunk. Megölelem őt és a fülébe súgom, hogy köszönöm, hihetetlen élménnyel ajándékozott meg és én most ezzel az élménnyel haza is megyek. Kér, hogy maradjak. De tudom, hogy most kell haza mennem, mert most van bennem ott az elhatározás, hogy meg akarok tanulni táncolni. Két hét múlva indul egy intenzív tanfolyam. Tudom, hogy ott leszek, és a következő alkalommal a piros ruhámban jövök és úgy, hogy legalább alapszinten tudjak táncolni.

Egy pillanatra hezitál, elkérje-e a számom, de nem teszi. Úgyis tudja, én is tudom, hogy találkozunk még. Gyorsan körbe nézek. A barátnőm táncol. Nem zavarom. Megegyeztünk, hogy haza megyek, amint úgy érzem elég volt nekem, csak írok neki sms-t. Még egy ölelés a sráccal és levakarhatatlan vigyorral az arcomon, elindulok haza. A mogorva ruhatáros sem bírja ki, visszamosolyog.

Az autóm felé sétálva mellém toppan egy férfi és megszólít. Szabadkozik, hogy a buliban látott és annyira ragyogtam, hogy nem bírta ki, hogy utánam jöjjön. Meg akar hívni egy italra. Normál esetben azonnal nemet mondok, de őszintén kedvesnek tűnik, aki nehezen szedte össze a bátorságát. Nem akarom megbántani. Ezért csak annyit mondok, hogy ott leszek a tánctanfolyamon, ott megtalál, és boldogan haza megyek. Szombat reggel pedig végre úgy ébredek, hogy nincs ott az a nyomasztó üresség a szívemben. Megtaláltam az új szerelmem: táncolni fogok :-), és persze gerincügyileg is ki fogjuk vesézni alaposan a táncot. Meglátjuk lesznek-e veszélyforrások benne, és ha igen, akkor jönnek a kompenzációs gyakorlatok, mert a táncról nem mondunk le. Sosem mondunk le :-).